Az admirális titokzatos térképe

A kartográfia történetének egyik nagy rejtélye az a XVI. század elejéről származó térképdarab, amin egyes feltételezések szerint Közép- és Dél-Amerika mellett már Antarktisz partvonalai is feltűnnek, noha azt hivatalosan csak 300 évvel később fedezték fel. 

Vajon milyen forrásokra támaszkodott a térkép rajzolója? Birtokában lehetettek-e olyan információk, melyekről a történelemtudomány hivatalos álláspontja szerint az akkoriban élt emberek még nem tudhattak?

Topkapi Palota

1929-ben az egykori oszmán birodalom uralkodóinak székhelyeként ismert isztambuli Topkapi Palota rekonstrukciójakor felettébb érdekes dokumentumra bukkantak a kutatók. Egy preparált gazellabőrre rajzolt térképet tartottak kezükben, ami valószínűleg egy eredetileg több részből álló világtérkép darabja volt. A felfedezés jelentőségét bizonyítja, hogy Kemal Atatürk, a Török Köztársaság megalapítója és akkori vezetője személyesen rendelte el a részletes tudományos vizsgálatot. 


A mappa, amely azóta számtalan találgatás alapjául szolgált, az Oszmán Birodalomban, a XVI. század elején készült. Az 1513-as dátummal szignált térképen egy Piri reis nevű oszmán tengerész neve állt. A felfedezésről Paul Kahle német orientalista adott hírt először 1931-ben, Hollandiában, az orientalisták 18. kongresszusán. Kahle beszámolója valósággal megdöbbentette a kongresszus részvevőit, Piri reis térképén ugyanis ez volt olvasható: „A partok és a szigetek Colombo térképéről másoltattak át a térképre."

 
Térkép 1513-ból
 A széljegyzetekkel és színes illusztrációkkal tarkított kartográf alkotás muzulmán időszámítás szerint 919-ben (i. sz. 1513) készült Piri reis (eredeti nevén Hadji Muhiddin Piri Ibn Hadji Mehmed) keze által, aki a török flotta egyik beglerbégje volt. A térkép, amelynek egyes részletei meghökkentően precízek, az egyik legrégebbi ábrázolása az amerikai kontinensnek és az atlanti térségnek.

Előkerülésekor a szakemberek azzal szembesültek, hogy olyan területeket is ábrázol, amelyekről Piri reis 1513-ban vagy azért nem tudhatott, mert a korabeli leírások még nem adtak hírt azokról, vagy azért, mert a róluk szóló információk ilyen-olyan okokból nem kerülhettek a birtokába.

 

Piri reis élete
 
Muhiddin Piri a Dardanellák európai partján, Geliboluban született valamikor 1465 és 1470 között. Fiatalon elszegődött nagybátyjának, Kemal reisnek, a szultán admirálisának hajójára (a reis admirálist jelent törökül). A kalandos tanulóévek alatt útjairól feljegyzéseket és rajzokat készített, leírta a megtett távolságokat, a kikötők jellemzőit, közben pedig megtanult görögül, olaszul, spanyolul és portugálul. A Velencei Köztársaság ellen 1499 és 1502 között vívott háborúban már hajóparancsnokként vett részt. 

A háborús évek után 1511-ben azzal a szándékkal tért vissza szülővárosába, hogy rendezze feljegyzéseit és elkészítse első világtérképét, melyet végül 1513-ban fejezett be. 1516-ban ismét a szultán szolgálatába állt, és hadisikereinek köszönhetően egyre magasabb rangot ért el. 1526-ban hajózási könyvet állított össze, amely 215 kisebb térképen kívül egyebek mellett addigi élettörténetét is tartalmazta. 

1528-ban készítette el második világtérképét, melyből szintén csak egyetlen darab, az Észak- és Közép-Amerikát ábrázoló részlet maradt fenn (69x70 cm, tevebőr). Életének utolsó három évtizedéről keveset tudunk. A Déli-tengerek (Vörös- és Arab-tenger, Indiai-óceán) beglerbégjeként 1553-ban a Perzsa-öböl bejáratánál lévő Hormuz-szigetről kísérelte meg elűzni a portugálokat, ám visszavonulót fújt, amikor az ellenség felmentő hajóhada megérkezett. Az ütközet elkerülése miatt később halálra ítélték, amit 1554-ben Egyiptomban végre is hajtottak.


A térkép

Piri reis alkotása egy úgynevezett portolán, a kor leggyakrabban használt térképformátuma. Általában állatbőrre rajzolták őket, mert az tartósabb volt és jobban ellenállt a hajóutak viszontagságainak, mint a pergamen. A portolánokon nem használtak sem szélességi, sem hosszúsági vonalakat, a tengeren való tájékozódást a kulcspontokba rajzolt iránytűkből, az úgynevezett szélrózsákból kiinduló egyenesek segítették. A 90 cm hosszú és 65 cm széles rajz Közép- és Dél-Amerikát valamint az Ibériai-félsziget és Afrika nyugati részét ábrázolja. A vázolt terület nagysága és a korabeli világtérképek vizsgálata alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy Piri reis atlasza eredetileg valószínűleg négy szelvényből állt.

 

Az admirális világtérképének feltételezett darabjai
Kolombusz

A térkép tele van kis grafikákkal: az óceánon különböző típusú hajók, a szárazföldeken állatok láthatók, ezen felül pedig a kor szokásának megfelelően néhány fantázia szülte sziget is megtalálható rajta. Egyéni megoldás, hogy a szárazföld belsejében és a tengerek felszínén hosszabb-rövidebb magyarázó szövegek, afféle széljegyzetek olvashatók. 

Az ottomán török nyelven írt sorokból többek között megtudhatjuk, hogy Piri admirális a szerkesztés során összesen 20 kartográf munkát használt fel forrásként, köztük arab és portugál műveket, Ptolemaiosz-térképeket, de említést tesz egy Nagy Sándor korából (i.e. 400-300) származó világtérképről is. 

A legérdekesebb bejegyzés azonban egy spanyol fogolyról szól, aki részt vett Kolombusz első három útján, és erről részletesen beszámolt fogva tartóinak, mi több, valószínűleg térképpel is szolgált (Kolombusz harmadik útja 1499 és 1500 között zajlott).


Antarktisz?

A török admirális rajza számos furcsaságot tartalmaz. Ezek közül a legszembetűnőbb, hogy Dél-Amerika partvonala nem sokkal a La Plata folyó torkolatvidéke alatt keleti irányba kanyarodik, és egészen a preparált bőrdarab széléig folytatódik. Az ily módon ábrázolt partvonalszakasz nem más, mint Antarktisz körvonala annak ellenére, hogy a kontinenst csak mintegy 300 évvel később fedezték fel – állítja Charles H. Hapgood professzor az 1979-ben megjelent Maps of the ancient sea kings című könyvében. Sőt, ezek a vonalak Antarktisz valódi partvonalai, melyeket napjainkban több mint 1000 méteres jégtakaró borít. 



Elméletét az amerikai légierő szakértői véleményére és egy 1949-es brit-svéd-norvég expedíció szeizmológiai kutatásának eredményére alapozza. Állítása szerint a térkép ezen részének forrása akkoriban készülhetett, amikor egy átmeneti globális felmelegedés során a jégtakaró felolvadt. Ez utoljára 6000-11000 évvel ezelőtt fordult elő, azaz a jégmentes területet a paleolitikum emberei térképezték fel, és az ő rajzaik jutottak el Európába, majd többszörös közvetítéssel Piri reis birtokába, véli a professzor.

1960. július 6-án az USA légiereje a következőképp válaszolta meg a Keene College-ban dolgozó Charles Hapgood professzor a Piri reis térkép értékelésére vonatkozó kérdését: 

„Tisztelt Hapgood professzor,
Az Ön kérése a Piri Reis térkép egyes szokatlan részleteinek értékelését illetően szervezetünk áttekintette.
A feltevés, miszerint a térkép alsó része a Queen Maud öböl Princess Martha partját ábrázolja az Antarktiszon és a Palmer-félszigetet, elfogadható. Úgy találtuk, hogy ez a térkép leginkább logikus és minden bizonnyal korrekt értelmezése. Az a földrajzi részlet, amely a térkép alsó részén látható, feltűnően megegyezik a Svéd-Brit Antarktisz Expedíció által a jéggel borított területről 1949-ben készített szeizmikus profillal. Ez arról tanúskodik, hogy a partvidék azelőtt lett feltérképezve, mielőtt azt jég fedte volna el. Ezen a területen a jégréteg vastagsága kb. egy mérföld (1609 m – a ford. – ).
Nincs elképzelésünk sem róla, hogyan kerülhetett a térképre ez a részlet az 1513-ban feltételezetten birtokolt geográfiai tudással.
Harold Z. Ohlmeyer alezredes, USAF parancsnok”

 

De hogyan kerülhetett az ottomán flotta tisztjéhez egy ilyen térkép? A híres alekszandriai és pergamoni könyvtárak pusztulása hatalmas történelmi amnéziát okozott az utókornak. Tudva levő, hogy számos itt őrzött és elveszettnek hitt ókori mű bukkant fel később arab közvetítéssel. Hapgood professzor szerint cseppet sem elképzelhetetlen, hogy olyan munkák jutottak el Piri reishez, amelyek a föníciaiak vagy még régebbi idők hajósainak utazásairól szóltak. Ezek az őskori utazók a professzor szerint még jég nélküli állapotában találkozhattak a legdélibb kontinens partjaival.


Hapgood elméletét továbbgondolva Erich von Däniken ennél is merészebb állítást fogalmazott meg. A svájci író és régmúltkutató Antarktisz vélelmezett partvonalain túl bizonyos torzulásokra is felhívja a figyelmet, aminek szerinte az a magyarázata, hogy a térképnek vetülete van. Ezért láthatók észak-déli irányban a Mexikói-öböl és annak szigetei, és ezért olyan nyújtott a dél-amerikai kontinens. 




A Föld magasan Kairó felett szemlélve
Magyarázatként egy érdekes kísérletet említ, melynek során egy rácsos sablon segítségével a térképet egy üres földgömbre másolták át, majd az eredményt aprólékosan összevetették a mesterséges holdak Földről készült felvételeivel. 

A végkövetkeztetés: Piri reis egy igen nagy magasságból készített felvétel alapján dolgozott. Képzeljük el, hogy egy űrhajó lebeg magasan Kairó fölött, és fotólencséjét pontosan lefelé irányítja. Mivel bolygónk gömbölyű, minél messzebb van egy táj az optika Földre vetített középpontjától, annál nagyobb torzulás lép fel. Dél-Amerikánál az imént vázolt esetben egy sajátos, hosszanti torzulás lenne megfigyelhető, Däniken szerint pontosan úgy, ahogy a török admirális lerajzolta.



Ellenvélemények

Dr. Papp-Váry Árpád, a Magyar Földrajzi Társaság elnöke szerint nem szükséges a térkép keletkezésének hátterében földönkívülieket, vagy több ezer éves rajzokat feltételeznünk. A korabeli világtérképeken gyakran szerepel egy hatalmas, elnagyolt kontinens, az ún. Terra Australis Incognita (Ismeretlen Déli Földrész)

A hiedelem, hogy léteznie kell egy ilyen kontinensnek, egészen Ptolemaiosz koráig nyúlik vissza, és abból az elgondolásból ered, hogy az északi földtekén található földrészeket csak egy nagy kiterjedésű, déli földterület képes ellensúlyozni. Feltételezhető, hogy a széljegyzetekben említett Nagy Sándor korából származó térkép Ptolemaiosz alkotása lehetett, és Piri reis egyszerűen átvette ezt az elképzelést.

Egy másik világtérkép 1519-ből (a portugál Lopo Homem munkája)
Papp-Váry szerint Közép- és Dél-Amerika torzulása is csak látszólagos. A Mexikói-öböl és annak szigetvilágának észak-déli tájolása például valószínűleg annak a következménye, hogy Piri reis úgy tudta, Kolombusz Ázsia keleti partjait fedezte fel, ezért Kubát és Hispaniolát az akkoriban már ismert Japán-szigetekkel azonosította. 

Ez utóbbi viszont nagyjából észak-déli irányú, ezért a török admirális logikusan ennek megfelelően igazította a környező térséget. A vetület-teóriának az is ellentmond, hogy Piri reis második világtérképének megmaradt darabján már helyesen, a valóságnak megfelelően ábrázolja a szóban forgó területet.
 
Meghökkentő precizitás

A lelet másik érdekessége a mai Brazília tengerpartjának részlet gazdag és közel pontos kidolgozása. Elgondolkodtató, hogy a korabeli térképek közül éppen Piri Reis alkotásán találkozhatunk először a La Plata folyó torkolatvidékének ábrázolásával, ami a mai Uruguay és Argentína határán fekszik. Vajon milyen forrásokból dolgozott a török admirális, amikor ezeket a területeket vázolta? Ki lehetett az a spanyol fogoly, akiről a széljegyzetekben olvashatunk? Egyáltalán 1513 előtt készülhettek-e használható térképek a Dél-Amerikai kontinensről?

Talán közelebb kerülünk az igazsághoz, ha sorra vesszük, hogy a kérdéses időszakban ki járt még Kolombuszon kívül a környéken. 1499-ben Alonso de Ojeda, miután elérte a guayanai partokat, egészen Curacao szigetéig hajózott. Az expedícióval tartott Amerigo Vespucci is, aki Ojedától elválva két karavellával délnek vitorlázott, és felfedezte az Amazonas torkolatát. Vicente Yaňez Pinzón, aki Kolumbusz első útján a Nina kapitánya volt, 1500 januárjában a mai Recife közelében érte el a brazil partokat, és északi irányban több hónapon át követte annak vonalát. 

1500 körül a Pedro Alvarez Cabral vezette portugál flottát - melynek célja Afrika megkerülésével az Indiai-óceán volt - sodorta el a kedvezőtlen széljárás a brazil partokhoz. Itt kihasználva az alkalmat két kellemes hetet töltöttek el, mialatt hajóikkal fel-alá cirkálva megismerték a vidéket. 1501-ben a portugál korona három hajót indított a dél-amerikai partszakasz alaposabb felderítésére, és Amerigo Vespucci ennek az expedíciónak is résztvevője volt. Leírásaiból kiderül, hogy a három portugál hajó a La Plata folyó torkolatvidékén túlra jutott a felderítő út során. És még hosszan lehetne folytatni.
 

Nem kétséges, nagy volt a forgalom. Könnyen elképzelhető, hogy Piri reis a rejtélyes spanyol fogoly beszámolóin kívül más forrásokhoz is hozzájutott. A XVI. század elején a török flotta virágkorát élte, az ottomán gályák állandó veszélyt jelentettek a keresztény lobogó alatt közlekedő hajókra a Földközi tengeren. Hadizsákmányként számos spanyol és portugál tengerészeti dokumentum került a török admiralitás birtokába. 

A térkép néhány ábrázolása, például a szárazföldek eltérő színezése még magyarázatra vár, de a választ a kor ismeretanyagában kell keresnünk. Nem szükséges a térkép hátterében távoli égitestek űrhajón érkező lakóit, ősemberek elveszett térképrajzait feltételeznünk. Bár ki tudja... 
A tudósok a bizonyítékok többségét elvethetik, mondván, hogy azok csak mítoszok, de vannak olyan tények, amelyeket nem hagyhatnak figyelmen kívül. Ez a bizonyíték azt követeli, hogy a többi feltételezést is "nyitott elmével" újragondolják... 

A Voynich-kézirat rejtélye


Amióta az ember vágyat érez arra, hogy gondolatait írott formában rögzítse, számtalan írásfajta született az idők folyamán, ám az utókor nem mindig boldogul elődei jeleinek megfejtésével. Az USA egyik híres egyeteme, a Yale University Ritka Könyvek és Kéziratok Könyvtárában (Rare Book and Manuscript Library) számos érdekesség áll a kutatók rendelkezésére. A rengeteg kézirat és könyv közül is kiemelkedik az, amit a nagyközönség egyszerűen csak úgy nevez:  a Voynich-kézirat.

 



Kívülről átlagos, belülről titokzatos
 

A Voynich-kézirat formátumát tekintve egy 15x23 cm-es, jelentéktelen kis könyv, sötétszürke borítóval, mely eredetileg 276 oldalból állt, mára azonban csak 234 kéziratos lap maradt fenn. Beletekintve azonban minden oldala rejtélyek sorát és kérdések százait veti fel.

 Maga a szöveg 35 ezer rövidebb-hosszabb szóra, szóközre és címsorra tagolódik, vagyis szerkezetileg erősen rokonítható a természetes nyelvekkel. A betűk ugyan a XV. századi európai ábécét idézik, de a kódolt írás egy nyelvhez se köthető tisztán. A legkülönfélébb hangtani törvényeket vegyíti, így a mű ugyanúgy lehet arab vagy ázsiai, mint európai nyelvű, sőt, akár mesterséges nyelv is.

A rajzok alapján a mű hat különféle témát taglal: herbáriumi, asztronómiai, biológiai, kozmológiai, gyógyszerészeti és alkímiai receptgyűjtemény fejezetre oszlik.



 

Ennyi információból kiindulva azt hihetnénk, gyerekjáték a könyv megfejtése, csakhogy a szöveg jelrendszere teljesen egyedülálló a kriptológia (a titkosítás, kódfejtés tudománya) történetében.

Annyi bizonyos, hogy a szöveg lúdtollal, balról jobbra íródott. A vonalvezetés íve és sebessége arra utal, hogy szerzője nem piszmogó kalligráfusként rajzolta meg a 170 ezer különféle írásjelet, hanem hozzáértően, lendületes zsinórírással rótta sorait.


És akkor lássuk, mit nem tudunk róla...

Ismeretlen a szerző, a kézirat témája, illetve nem tudjuk, hogy milyen nyelven, milyen ABC-vel íródott. És igen: azt sem tudjuk, hogy mi célból.

A Voynich-kéziratban nemcsak a kódolt nyelv az egyetlen feltörésre váró kemény dió, ott van a szerzőség és eredet kérdése is. Ezzel kapcsolatban kész káosz uralkodik a szakirodalomban, legalább tíz különféle tudós, alkimista, író és utazó nevét előcitálták már. A kódtörők mindegyike más-más elmélettel állt elő, egyesek szerint a 13. századi ferences szerzetes, Roger Bacon (1214–1294) a titokzatos szerző. Többen John Dee (1527-1609) és Edward Kelley angol polihisztor-mágusoknak – avagy sarlatánoknak, a kor divatja szerint ezek kéz a kézben jártak – tulajdonítják. De vannak, akik  a királyi orvos Jacobus Sinapiust, a titkosíró Raphael Mnisovskyt vagy az alkimista Cornelius Drebbelt sejtik a kézirat mögött.




Felsorolni is lehetetlen, hogy az elmúlt évtizedekben hányan próbálkoztak a titok megfejtésével. És itt nem csak műkedvelő amatőrök csoportjára kell gondolni... 


A Voynich-kódnak már a hatvanas-hetvenes években nekirugaszkodott például a második világháború legsikeresebb rejtjelfejtőinek elitje, akik egykoron a - Bletchley Parkban -  japán diplomáciai kódokat és az Enigmát is sikeresen megfejtették. Bevetették a legnevesebb matematikusokat és nyelvészeket, akik valaha is titkosírásokkal foglalkoztak...  mindhiába.


Később az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) számítógépeit vették igénybe, abban bízva: ha valaki, akkor ők eredményesek lesznek. Külön programokat írtak a Voynich-titok megfejtésére, grafikákat és írásjeleket konvertáltak, ezeket átültettek mindenféle számrendszerbe, a kettestől a hatvannégyesig. Kódkönyvet keresve elővették a Bibliát, a Koránt és a Mahabharátát, elfeledett nyelveket, ábécéket és írásmódokat kapartak elő… Semmi eredmény.

Földrajz- és történelemtudósok, néprajzosok, írásszakértők és pszichografológusok láttak neki a kéziratnak. Munkaórák ezreit töltötték a lapok fölé görnyedve, de a kihívásnak nem tudtak megfelelni.

A kézirat ismert története

 

A kézirat egyes vélekedések szerint az alkímia, a csillagászat, - és a női aktok - iránt nagyon érdeklődő II. Rudolf (1552–1612) német-római császár birtokában volt. A kutatás során kiderült, hogy a könyvet egy ismeretlen férfi adta el a császárnak 1584-ben, akkoriban igen magas összegnek számító 600 dukátért. 
 

Minden jel arra mutat azonban, hogy első (bizonyítható) tulajdonosa egy prágai illetőségű vegyész: Georg Baresch volt, valamikor az 1600-as évek első felében. Később átadta azt a Károly Egyetem akkori rektorának, Johannes Marcus Marcinak (1595-1667), aki rövid tanakodás után elküldte a Vatikánba. Itt Athanasius Kircherhez (1601-1680) került, aki az egyiptomi hieroglifák megfejtésével is foglalkozott. Azonban a  sokat próbált jezsuita sem boldogult a megfejtéssel. 

A XIX. században a kézirat olaszországi magángyűjtemények között vándorol, majd egy időre a római Gregoriana Egyetem könyvtárában megpihen. 1912-ben  egy Rómához közeli kisváros, Frascati jezsuita iskolájában felfigyel rá a lengyel-litván származású brit régiségkereskedő, bizonyos Wilfrid Michael Voynich, (itt jobbra). Az értékes lelet egy öreg ládában porosodott egy 1666. augusztus 16.-án kelt levél társaságában, melyet a „prágai Hippokratész”-nek nevezett Johannes Marcus Marci írt Athanasius Kircher, ismert 17. századi jezsuita tudósnak. A levél tanulsága szerint a kézirat Roger Bacon angol tudós műve, arról azonban nem szól a fáma, hogy a jeles orvos ezt miből következette ki. 

Az antikváriumos megvásárolta a kézzel írt rendkívül egyedi könyvet és nekilátott megvizsgálni. A borító üres. Semmi nyoma annak, hogy valaha szerepelt volna rajta cím, kép, vagy az író neve. A kortól megsárgult pergamenlapok három helyen vannak átfűzve, ez tartja egyben a könyvet. Maga a kézirat leginkább egy középkori füveskönyvre emlékeztet, oldalain színes ceruzával rajzolt növények, csillagászati térképek, asztrológiai szimbólumok, és különös, zöld vízben fürdőző meztelen nimfák láthatók. A képeket néhol emberi érrendszerre hasonlító, meglehetősen furcsa csőrendszer köti össze. A növényeket nem lehet azonosítani, bár némelyek hasonlatosak valódi társaikhoz, így például határozottan napraforgóra emlékeztető képek is találhatóak benne.


Voynich (akiről később a kéziratot elnevezték) 1930-ban bekövetkezett halála után a kéziratot feleségére hagyta, aki haláláig birtokolta. Ekkor egy másik antikváriumos, Hans Kraus vette meg, aki több sikertelen eladási kísérlet után 1969-ban az amerikai Yale Egyetem könyvtárának ajándékozta. 2005-ben kiadják a könyv első fakszimile (eredetihez hű, változatlan) verzióját, amely szabadon megvásárolható, valamint az Internetről is letölthetők a beszkennelt oldalak.

Nagyjából ennyit tudunk a Voynich-kézirat múltjáról, most pedig nézzük, milyen találgatások merültek fel vele kapcsolatban.






1.) Hamisítvány az egész

Az átverések és csalások nem napjaink találmányai. A kódtörés nehézsége természetesen felvetette annak lehetőségét is, hogy a kézirat csak egy ügyes hamisítvány. A kézirat semmiféle érdemi információt nem tartalmaz, hiszen nem egyéb, mint kaotikus és kitalált jelek összevisszasága; képzőművészeti alkotásnak azonban nem rossz. Ennek a hipotézisnek viszont ellentmond a mű szabályossága, ráadásul felveti a kérdést, hogy mégis miért alkotott volna meg bárki is egy bonyolult és időigényes módszert arra, hogy megírjon egy se füle-se farka szöveget. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a könyv az elkövetkező évekre is elég munkát ad a nyelvészeknek és kódtörőknek.




2.) Egy párhuzamos világ dokumentuma

 Azt, hogy számtalan, egymással párhuzamos idősík létezik, minden scifi-rajongó tudja. Az elképzelés szerint a Voynich-kézirat úgy hatszáz évvel ezelőtt egy szomszédos univerzumból átkerült a miénkbe. Vagyis ez egy igazi tudományos kézikönyv a XV. századból csak az a probléma vele, hogy olyan nyelven, olyan jelekkel íródott, amelyek nem a mi múltunkhoz tartoznak, hanem a velünk párhuzamos jelen múltjához.

3.) Földönkívüliek üzenete
 

Amikor 600 évvel ezelőtt ufók látogattak el a Földre, kiválasztottak maguknak egy kiváló kézügyességgel rendelkező barátot és lediktálták neki az általuk fontosnak tartott üzenetet a jövendő emberiség számára. A nyelv és az írásjelek olyan kóddal bírnak, amelyet az emberiség jelenleg még nem tud feltörni. Ez szándékos és előre kitervelt dolog volt, hiszen az üzenetben rejlő "tudás" helyes értelmezéséhez az emberiség csak akor lesz elég érett, ha már a rejtvényt képes lesz megfejteni. Úgy tűnik, még nem aktuális, és talán jobb is, ha még nem tudjuk a megfejtést.





 
Talán nem véletlen, hogy 42 oldal hiányzik, ami az eredeti oldalszámozásból egyenesen következik. Ezek tartalmazhatnak ugyanis olyan utalásokat, amelyek segítségével az írás megfejthetővé válik. Noha a kutatók szerint a lapok már vagy 150-200 évvel ezelőtt eltűntek, bizonyos jelek szerint erre abban az időszakban került sor, amikor a kézirat a vatikáni, jezsuiták által fenntartott Gergely (Gregoriana) Egyetemen volt. Talán a katolikus anyaszentegyház tudósainak sikerült megfejteniük az írást, és a vallás alapjait is érintő információkra bukkantak?
 

Más találgatások szerint a kézirat az örök élet titkát, a minden betegségre egyforma hatékonysággal alkalmazható csodagyógyszer leírását tartalmazza, esetleg az aranycsinálás technológiáját írta le az ismeretlen alkimista. Megint mások Atlantisz utolsó krónikáját vélik felfedezni benne, különös tekintettel azokra a térképekre (vagy legalábbis nagyon annak tűnő rajzokra), amelyek egyes lapokon felbukkannak.
 
 

És persze sokan tudni vélik, hogy az amerikai kormány természetesen megfejtette már, de valami miatt nem akarják nyilvánosságra hozni az eredményt. Ha ez igaz, akkor lehet találgatni, miért döntöttek így...
 

Szórakoztató, nevetséges és elgondolkoztató verziók is léteznek. Annyi bizonyos, hogy ebben az ügyben még nem mondta ki senki az utolsó szót, így a Voynich-kézirat joggal pályázik a történelem – és korunk – legtitokzatosabb könyve címére.